Amikor leveszed az álarcot...
Ha évekkel ezelőtt megkérdeztél volna, ki vagyok, valószínűleg azt mondtam volna: a mindig mosolygós, viccelődő, energikus Viki.
Az a nő, aki minden helyzetben képes oldani a feszültséget. Aki hangos, aki nevet, aki bátorít másokat, aki mindig talál valami szépet az életben.
... és ez igaz is volt, csak nem a teljes igazság.
Az elmúlt időszak megtanított arra, hogy a humor néha nemcsak örömforrás, hanem védekezési mechanizmus is. Egy álarc, amely mögé el lehet bújni. Egy pajzs, ami megóv attól, hogy mások meglássák a sebezhetőséget, a kételyeket, a fájdalmakat vagy éppen azt a rengeteg belső munkát, amit csendben végzünk.
Sokáig azt hittem, hogy ez az én szerepem!
Ma már tudom, hogy nem szerepem van, hanem küldetésem.
Az elmúlt hónapokban olyan mély felismeréseken mentem keresztül, amelyek teljesen átformálták azt, ahogyan önmagamra és a világra tekintek. Minden beszélgetés, minden kapcsolat, minden öröm és minden csalódás tanítómmá vált. Már nem azt figyelem, hogy a másik mit tett, hanem azt kérdezem magamtól:
Miért érintett ez ennyire? Mit mutat meg rólam? Milyen érzést hozott felszínre bennem? Mi az én részem ebben?
Mert rájöttem, hogy az események önmagukban csak katalizátorok. A valódi munka mindig bennünk történik. A külvilág csupán tükröt tart elénk. Nem azért, hogy hibáztassuk azt, amit látunk, hanem hogy felismerjük, min érdemes még dolgoznunk önmagunkban. Amikor egy helyzet már nem vált ki belőlünk fájdalmat, haragot vagy megfelelési kényszert, akkor egyszerűen tovább tudunk lépni. Nem cipeljük tovább. Nem tesszük magunkévá azt, ami nem a miénk, ez számomra óriási szabadság lett.
Egy másik mély felismerésem a kapcsolataimhoz kötődik...
Régen könnyen kimondtam valakire, hogy a barátom. Ma már sokkal óvatosabban használom ezt a szót, mert rájöttem, hogy a barátság számomra szent. Inkább azt mondom, hogy nagyon jó ismerőseim vannak, akikkel egy darabig együtt haladunk az úton.
Az élet mindig úgy rendezte, hogy többnyire egyedül jártam az utamat. Voltak, akik hosszabb ideig fogták a kezem. Voltak, akik csak néhány állomás erejéig. Voltak, akik tanítottak szeretni, mások megtanították, hogyan engedjek el és voltak olyanok is, akik akaratukon kívül mutatták meg, hol nem becsülöm még eléggé önmagamat.
Ma már egyikükre sem haragszom. Mindegyikük hozzátett valamit ahhoz a nőhöz, aki ma vagyok ezért hálás vagyok.
A legnagyobb változás talán mégis az, hogy már nem akarom mindenáron megmutatni mindenkinek, milyen vagyok. Aki valóban kíváncsi rám, az időt szán arra, hogy megismerjen. Aki csak a felszínt nézi, annak valószínűleg mindig csak a mosolygós, viccelődő Viki maradok.
... és ez így van rendjén.
Mert nem az én feladatom meggyőzni senkit arról, hogy mennyi tudás, mennyi tanulás, mennyi önismereti munka, mennyi könny és mennyi szeretet van mögöttem.
Az én feladatom csupán az, hogy minden nap egyre önazonosabban éljek. Levegyem az álarcot. Kimondjam azt, amit érzek. Segítsek azoknak, akik készen állnak rá és tovább fejlődjek.
Ha valamit megtanultam ezen az úton, akkor azt, hogy a valódi erő nem abban rejlik, hogy mindig mosolyogsz, hanem abban, hogy mersz önmagad lenni akkor is, amikor már nincs szükséged semmilyen álarcra.
Én még mindig úton vagyok. Még mindig tanulok. Még mindig hibázom, de ma már nem akarok tökéletes lenni.
Csak hiteles!!! mert hiszem, hogy amikor egy ember elkezdi valóban megismerni önmagát, akkor nemcsak a saját élete változik meg, hanem csendben megváltoztatja azokét is, akik vele együtt haladnak egy darabig ezen a különleges úton.
Szeretettel,
Viki