Amikor már nem akarsz mindenkinek jó lenni

Eljön az életedben egy pillanat, amikor egyszer csak elfáradsz és nem feltétlenül fizikailag, hanem abban, hogy mindig te értesz meg mindenkit.

 

Te alkalmazkodsz.

Te segítesz.

Te ott vagy.

Te megoldod.

Te figyelsz.

Te próbálsz jó lenni és közben valahol útközben elveszíted saját magadat.

 

Én most valahol itt tartok.

Ha visszanézek akár csak egy hónappal ezelőtti önmagamra, szinte én is érzem, mennyire más Viki ül most itt. Nem lett könnyebb. Sőt... talán most az egyik legnehezebb időszakomat élem, de valami mégis megváltozott bennem. Már nem akarok visszamenni. Nem akarok újra megfelelni azért, hogy valaki maradjon Nem akarok bizonyítani azért, hogy elismerjenek. Nem akarok mindenáron ott lenni olyan emberek mellett, akiknek én már nem vagyok fontos és nem akarom többé mások igényeiből felépíteni a saját életemet, mert közben rájöttem valamire.

 

Azt hittem, hogy amikor másokat választok, biztonságot építek. Közben pedig lassan elveszítettem azt a biztonságot, ami bennem volt és most itt állok egy olyan élet küszöbén, amit még nem látok. Nem tudom pontosan, hogyan lesz. Nem tudom még, miből építem újra. Nem tudom, mi lesz fél év múlva. Nem tudom, melyik ajtó nyílik ki, és melyik záródik be végleg, de egy dolgot tudok.

 

Ezt az életet már nem akarom ugyanúgy tovább élni és talán ez az első valódi lépés.

Furcsa érzés ez. Egyszerre van bennem fájdalom és béke. Egyik pillanatban feszít belül minden, mert tudom, hogy nem tudok egy csettintésre megváltoztatni mindent. Nem lehet egyik napról a másikra új életet teremteni. A régi élet még körülöttem van. A régi döntések következményei még itt vannak. A régi kapcsolatok még itt vannak. A bizonytalanság is itt van, viszont én már nem vagyok ugyanaz az ember, aki ezeket létrehozta és ez néha félelmetes, mert az új Viki már nem akarja a régi életét. Az új életet viszont még nem látja tisztán.

 

Talán éppen ez az átalakulás legnehezebb része. Amikor már kinőtted a régit, de még nem építetted fel az újat. Ott vagy a kettő között és ez egy nagyon furcsa hely.

 

Nincs kapaszkodó. Nincs kész forgatókönyv. Csak te vagy, a tapasztalataid, a hited és az a belső tudás, hogy valami más vár rád.

 

Én most ebből építkezem. Mindabból, amit megtanultam.

 

A hibáimból. A csalódásokból. A sikerekből. A veszteségekből. A szeretetből. A fájdalomból és abból a rengeteg energiából, amiről most kezdem megérteni, hogy mindig is bennem volt, mert bármihez kezdek, tudom:

 

ha igazán akarom, meg fogom csinálni.

 

Lehet, hogy lassabban. Lehet, hogy kerülőutakon. Lehet, hogy közben sírok is, de menni fog és közben az emberek is változnak körülötted.

 

Vagy talán nem is ők változnak csak te kezdesz másképp látni. Akiknek régen mindig volt idejük rád, most nem érnek rá egy kávéra. Akiknek te bármikor ott voltál, néha elfelejtik megkérdezni:

 

„Te hogy vagy?”

 

És ez fáj. Persze, hogy fáj és már nem akarom azt gondolni, hogy ezért elvesztegetett idő volt.

Nem. Az az idő tanított.

Megtanított arra, hogy nem minden kapcsolat örökre szól.

Megtanított arra, hogy attól még, hogy én valakit fontosnak tartok, nem biztos, hogy ő ugyanúgy tart engem fontosnak.

Megtanított arra is, hogy nem baj, ha valaki elmegy.

 

Mert én maradok. Magamnak. Mindig.

 

Talán ez az egyik legnagyobb felismerésem most.

 

Nem az a feladatom, hogy mindenkit megtartsak. Az a feladatom, hogy magamat ne veszítsem el többé. Talán most tényleg egy nagy tisztulás történik körülöttünk. Emberek mennek. Kapcsolatok alakulnak át. Régi minták törnek össze. Olyan dolgokra mondunk nemet, amikre éveken keresztül igent mondtunk.

 

Aztán először azt hisszük, hogy szétesik az életünk. Pedig lehet, hogy csak helyet csinál valami újnak. Azoknak az embereknek, akikkel már nem ugyanazt a régi önmagadat kell játszanod. Azoknak, akik mellett lehetsz önmagad. Azoknak, akikkel nem csak egy darabig mész együtt, hanem akik elkísérnek a következő állomásig. Mert az élet talán tényleg erről szól. Vannak, akik egy szakaszon melletted sétálnak. Vannak, akik csak egy állomásig jönnek és vannak, akik továbbmennek veled.

 

Nem kell mindenkinek maradnia és neked sem kell mindenhol maradnod.

 

Most én is építkezem. Nem látom még az egész házat. Csak az alapokat. Egy téglát ma. Egyet holnap. Egy döntést. Egy nemet. Egy igent. Egy új ötletet. Egy új lépést.

 

Közben próbálom elfogadni, hogy nem kell mindent azonnal tudnom.  Nem kell most megmondanom, pontosan hogyan lesz. Elég, ha tudom, hogy nem akarok visszamenni oda, ahonnan elindultam, mert bármilyen nehéz is most az út, egy dolog biztos:

ugyanoda már nem tudok visszakerülni.

 

Túl sokat tanultam. Túl sok mindent értettem meg. Túl sok minden változott bennem. Talán ezért érzem egyszerre ezt a mérhetetlen fájdalmat és ezt a különös, mély békét.

 

Fáj. Nagyon, de már nem menekülök előle, mert tudom, hogy ez a fájdalom valamit átformál bennem.

 

Most először nem akarom gyorsan megszüntetni. Meg akarom élni. Meg akarom érteni. Át akarok menni rajta, mert lehet, hogy nem szétesem. Lehet, hogy éppen összerakom magam. Egy új Vikit. Egy olyat, aki már nem akar mindenkinek megfelelni. Aki nem akarja bizonyítani, hogy elég jó. Aki nem mások szeretetéből akarja tudni, hogy értékes. Aki tudja, hogy az életében lehetnek bizonytalan időszakok, mégis képes továbbmenni. Aki mer választani. Aki mer nemet mondani. Aki mer újrakezdeni. Aki végre érti:

a saját lelki békém többet ér bármilyen környezetnél, kapcsolatnál vagy biztonságnál, amit önmagam elvesztése árán kell fenntartanom.

 

Most itt az idő. Nem tökéletes körülmények között. Nem készen. Nem minden választ ismerve.

Hanem így. Ahogy vagyok. Ami van, abból. Amit tudok, abból. Amit megtanultam, abból. Abból az erőből, ami még mindig bennem van.

 

Itt az idő, hogy tegyek az álmaimért.

Nehéz. Feszít. Néha fáj, de menni fog, mert most már nem mások életét próbálom jól élni. A sajátomat építem. Talán ez az a pillanat, amikor végre igazán önmagammá válok.

 

Viki